Barabonto és Colleen, Gozsdu Manó klub, 2015.05.28.

Ez egy kicsit kusza poszt lett, egy érdekesen alakult estéről. Kora este egy interjút készítettem Monyóékkal, amit - miután egy mostanában őket mindenhová követő stáb videóra is rögzítette azt - célszerűen a GMK külső, utcai asztalainál ülve csináltunk meg. És miután ez eléggé elhúzódott, így ott maradtam és meghallgattam a GMK aznap esti fellépőit. Ami miatt az este igazán érdekes volt, az az, hogy az említett interjúban is szóba kerülő, a zenei marketing fontosságáról folyó beszélgetésre nagyon rímeltek az este fellépőinek produkciói, pontosabban az azokon megjelent, sajnos fájdalmasan kis számú közönség. De erről majd lesz szó itt a blogon még, most inkább magáról a tegnapi koncertről írok.

Az első fellépő a Barabonto volt. Nem ismertem őket igazából, egy-két dalt hallottam csak tőlük korábban. A koncert első pár dala nem is igazán győzött meg, hanem aztán rendesen magukkal ragadtak. Emberek! Ez egy jó csapat, és nagyon-nagyon jó dalaik is vannak! Elhangzottak feldolgozások és saját szerzemények is. A stílusról borzasztó nehéz nyilatkozni, a koncert előtt Isti (aki már hallotta/látta őket) azt mondta, hogy 'rockzene' de kicsit azért bizonytalan arckifejezéssel tette ezt. Végül is igaza lett. Rock is, meg mindenféle más is. (Honlapjuk szerint amúgy magyar népzenei, rock, ska, punk, balkán zenékből építkeznek, de szerintem könnyebb összeszámolni azokat a műfajokat, ami nem bukkan fel a dalaikban...) Élő, vidám tempós dalok jöttek sorban, a feldolgozások pedig külön élvezetesek voltak, hiszen az érzésre ismerős dallamok néha egészen váratlan irányokba kanyarodtak. A közönség sajnos messze nem volt akkora, amekkorát megérdemeltek volna, és jó szokás szerint a terem közepénél előrébb, a színpadhoz közel nem igen akartak menni. A csapatnak persze láthatóan van humora, ebben is egyedibbet léptek, a szokásos 'gyertek már közelebb' felszólítások helyett inkább megkérték a közönséget, ugyan menjen már mindenki hátrébb a falig. A koncert végén a csapattagok bemutatását amolyan, a box meccseken szokásos 'ringspeaker' stílusban adták elő, majd az utolsó dal az ikonikus 'Eye Of Tiger' taktusaival indult. A Barabonto a zenén túl a 'színpadképre' is odafigyel. Persze könnyű dolguk van, a színben hasonló, sárga-fekete, egymással összecsengő de mégis egyedi fellépőruhák csak az alapot adják, az igazi látvány nem más mint a csapat hegedűse, Bánhegyi Tünde, aki azon túl, hogy döbbenetesen jól játszik (nem csak ebben a csapatban), messze a zenekar legszebb és -figyelemfelkeltőbb tagja. (Ez egy nem túl jól sikerült mondat ám, hiszen nyilván nem csak a csapat többi -férfi- tagján tesz túl... No, mindegy már.) Mindemellett nagyon él a színpadon, az általam igen kedvelt apró grimaszok, mosolyok mind megvannak nála, érezni és látni rajta, hogy élvezi amit csinál.

Szóval, ez a csapat nagyon jó, oda kell rájuk figyelni, kedveljétek a facebook oldalukat, hogy le ne maradjatok a koncertjeikről, és ha módotok van élőben megnézni őket, ki ne hagyjátok! 

A második fellépő a Colleen volt. Róluk már írtunk itt a blogon. Eredetileg ez egy ír zenét játszó csapat volt. A csapatból Bogár Krisztiánnal beszélgettem már korábban is, akkor elmondta, hogy bizony nagyon tudatosan építgetik az együttes pályáját, és számukra igenis fontos, hogy sikeresek és ismertek legyenek. Igyekeznek ennek szellemében kialakítani a repertoárt, és ennek a kicsit populárisabbá váló zenének az ír zenére jellemző sajátosságok és specialitások apránként áldozatul is fognak esni. Most a koncert előtt is beszéltünk, kérdeztem is, hogy történt-e változás az irányban, mire Krisztián azt mondta, hogy nem, az új dalaik és az év végére várható új albumuk ebben a szellemben készülnek.

A koncerten sajnos igen kevesen voltak. Ez pedig nyilván sosem tesz jót a hangulatnak, még ha a zenészek elég profik is ahhoz, hogy ugyanúgy tegyék a dolguk mintha zsúfolt volna a nézőtér, a csekély számú közönség soraiból nézve ez mindig kicsit kínos-kellemetlen érzés. Ez sajnos itt is megvolt, és ez persze a koncertről alkotott véleményemre is rányomja a bélyegét. Érzésre nekem ez a produkció kicsit sablonos, kicsit 'semmilyen' volt. Külön-külön igazából nem volt baj a zenészekkel, mindenki jól játszott, megvolt a csapaton belül a korábbi koncerteken már tapasztalt kellő összhang is, és maga a zene sem volt rossz. De mégsem éreztem eléggé élőnek, eléggé magával ragadónak, és különösebben jellegzetesnek sem. Talán ez az utóbbi a legnagyobb bajom, az újabb szerzeményeken érezni véltem, hogy a fent említett 'tudományos' megközelítésből születtek. És ez nem jó... Szerencsére voltak régi slágerek, ahol még megvolt a kellő ír feeling. Például a Shippin Up To Boston, ami továbbra is az egyik kedvencem a bandától, ezt a feldolgozást nagyon jól összerakták, és most is ütött. Persze ezek a beszámolók mindig szubjektívek, de én most azt gondolom, talán kicsit érdemes volna vissza kanyarodni az eredeti zenei irányhoz. Igaz, én igencsak kedvelem az ír zenét, tehát elfogult is vagyok irányába.

Volt még egy harmadik fellépője is az estének, amolyan elő-előzenekarként játszott a Felidae nevű, most indult zenekar, azonban az ő koncertjüket gyakorlatilag nem hallottam, úgyhogy róluk most nem írok. Majd lesz még alkalom rá talán.

Ez volt a poszt koncertbeszámoló része. De hogy kicsit visszakanyarodjak a poszt elején írottakhoz: Egyre inkább érzem - és ez az este ezt több ízben is eszembe juttatta -, hogy mennyire fontos a megfelelő marketing, a zene áruként történő értékesítése. Ez nem túl vidám dolog persze, de szinte minden koncerten azzal szembesülök, hogy a megjelent közönség számában az adott produkció minősége abszolút nem játszik szerepet. Csak az számít, hogy a 'termék' jól legyen eladva. A megfelelő menedzsment nélkül esélye sincs egy még oly jó zenekarnak sem. Ráadásul talán még nehezebb is a helyzet ebben a szegmensben, mint általában az üzleti életben, mert itt a kapcsolatoknak hatalmas jelentősége van. Nem elég elméletben tudni, hogyan is kell felépíteni egy zenekar rajongótáborát, hogyan kell kezelni a médiát, hogyan kell online kommunikációt és marketinget folytatni, de ezen túl szükség van a megfelelő személyes kapcsolatokra koncertszervezőkkel, zeneipari 'fontosemberekkel'. E nélkül biztos nem fog működni a dolog.

Sok olyan csapat van, pláne a fiatalabbak között, akik azért nem keresnek profi menedzsert, mert ők maguk is tanulták ezt a szakmát, hallgattak a főiskolán ilyen tantárgyakat, és tudják (tudni vélik) hogyan is kellene dolgozni. De bizony a legtöbbször ez nem elég, ha hiányoznak az említett kapcsolatok. Ezek persze idővel kialakulhatnak, de ez elvesztegetett idő. A másik végletet jelentik azok a zenészek, akik már jó ideje zenélnek, technikai értelemben abszolút profinak tekinthetőek, vannak felvételeik, lemezeik, de mégsem futottak igazán be. Azért, mert nem látták be, hogy amit csinálnak az egy termék, amit ugyanúgy el kell adni, mint egy tubus fogkrémet. Lehet hogy azért, mert féltik a művészeti szabadságuk, lehet hogy egyfajta sznobságból de nem lépték meg a szükséges lépéseket. És ez szintén elvesztegetett idő, rosszabb esetben egy elvesztegetett élet... Ez a blog a koncertek hangulatát akarta visszaadni, és most is ez volna a fő cél, de miután egyre inkább kezdünk a koncertek és a klubok hátteréről is írni, ezért valószínű, hogy erre a témára is szentelünk majd pár posztot még. 

Ha Te is ott jártál a koncerten, de teljesen más a véleményed, netán máshol jártál, és kizártnak tartod, hogy arról az eseményről ne essék szó itt a blogon, mindenképp írd meg nekünk a facebook oldalunkon, vagy email-ben. Ahogy kedvenc gitáros barátom mondta: Több szem, többet hall!