Itt, a klubkoncert blogon már többször is szóba került, hogy sok az igazán ígéretes új tehetség, akik még pályájuk elején tartanak,  így érthető ha a koncertjeiken nincs annyi néző. Azonban a koncerteket járva időnként hallhatunk olyan előadókat is akik messze nem kezdők már, valóban magas szinten zenélnek, komoly szakmai múltjuk van, mégis csak viszonylag kevesen ismerik a művészetüket. Majd, amikor a koncert után hazaérve utánanézünk az adott produkciónak, meglepődve látjuk, hogy akár 10-15 éve aktívan dolgozó zenészekről van szó, sok felvétellel, akár több kiadott albummal a hátuk mögött. Mégsem sikerült igazán ismertté válniuk.

Egy ilyen élmény volt esetemben a Monyo Project koncertje. A koncertjük után (amiről írtunk is itt a blogon) fel is vettem velük a kapcsolatot, mert döbbenetes mennyiségű felvételt és kiadott albumot alkottak, amelyek közül elég sokat meghallgatva jó néhány olyan dalt találtam, ami mindenféle értelemben magas színvonalú alkotás. Kíváncsi lettem, mi lehet az oka, hogy mégsem ömlenek a médiából? Nem sokkal később véletlenül összefutottunk a GMK-ban, és gyorsan meg is beszéltük, hogy csinálnék velük egy interjút, amiben különösebb finomkodás nélkül rákérdeznék az okokra, ők pedig elmesélik, mi a saját elképzelésük ezzel kapcsolatban. A beszélgetés aztán igencsak hosszúra nyúlt, sőt még vacsorázni is együtt mentünk el, ennek eredményeképp a teljes anyag bőven túl nyúlik a poszt kínálta kereteken. Így most csak néhány kérdést tudunk körbejárni, de talán ez is sokat elárul az okokról és magáról Monyo Projectről. Az interjúra az együttes két alapító tagja, az egy házaspárt alkotó, gitáros Monyo (M) és párja, az énekesnő Baba (B) jött el.

K: Ahogy készültem erre a beszélgetésre, folyamatosan az járt a fejemben, lehet-e része a viszonylagos ismeretlenségetekben a különböző műfajokban készült albumoknak? A közönség egyszerűen nem tud rátok szokni...

M: Ebben mindenképpen van valami, ezt mi is tudjuk. Mindig is sokféle zenei stílus érdekelt, és a Kőbányai Zeneiskolában is különböző stílusokban jártas tanáraink voltak. Számomra a zenei, előadói, és általában a művészeti szabadság a legfontosabb. Ez a szabadság ebben is megnyilvánul, szinte bármilyen zenei stílust használhatunk az adott érzéseink megmutatására. Arra azonban már mi is rájöttünk, hogy a közönség nagy része ezt a szabadságot nem képes lekövetni, befogadni. Most, 15 év zenélés után jutottunk el odáig, hogy dalaink egységes stílusban jelenjenek meg, és ha valaki egy Monyo Project koncertre indul, akkor pontosan tudja, milyen stílusú zenét is fog hallani. Persze az eddig elkészült instrumentális, vagy épp jazz-rock felvételeinket sem tagadjuk meg, és mondjuk a megosztókon továbbra is ott lesznek ezek is. De a koncerteken már egy egységes, rockos produkcióval lépünk fel.

K: Olvasván a rólatok megtalálható anyagokat a neten, felfedeztem, hogy még az esküvőtök is egy koncert keretében, a színpadon volt. 15 éve csak zenével foglalkoztok. Hogy telik egy napotok?

B: Sex & Drugs & Cold Music. (nevet) Zenét hallgatunk, kávézunk, zenét szerzünk. közben cigizünk nagyokat... (újabb nevetés)

M: Tényleg erről szól, reggel felkelünk, beteszünk valami zenét ami épp motivál, és közben végezzük az otthoni dolgaink, de két-három óra múlva mindig azt vesszük észre, hogy már gitárral a kezünkben épp írunk valamit... Engem nagyon érdekel szinte minden hangszer, az otthoni stúdióban folyamatosan kísérletezem és próbálkozom, hiszen nem mindent tanultam, sok hangszerrel autodidakta módon ismerkedtem meg. Az elején persze így voltam magával a zenével is, hiszen már a zeneiskola előtt is volt egy zenekarom, ott instrumentális rockzenét játszottunk, ezt ma talán 'igényes rockzenének' hívnák, bár én ettől az 'igényes' jelzőtől fázom, számomra ez kicsit sznob jelzőnek tűnik. Szerintem nem ezeken múlik. A Nirvana például sokak szerint primitív zene, pedig pont Herbie Hancock mondta róluk, hogy mekkora jazz az egész, ha az összhangzattan felől nézzük a produkciót.

K: Hogy néz ki a nyaratok, merre léptek fel?

B: Augusztusban lesz egy londoni miniturnénk, ezt egy amerikai barátunk, Ray Brown szervezte. Egy héten keresztül lépünk fel különböző kis londoni klubokban, van ahol egyedül, de lesz ahol több helyi csapattal együtt. Érdekes kaland lesz. Londonban már forgattunk videót korábban is, szeretjük a várost, mindenképp jó lesz újra ott játszani.

M: Talán az eddigi koncertjeink legérdekesebbike is ezen a nyáron várható, augusztus 14.-én a marosvásárhelyi filharmónián játszunk, a X. Harmonia Cordis Nemzetközi Gitárfesztivál keretein belül. Werner Gábor lesz a karmester, és ő készíti el a partitúrákat is, ami külön megtiszteltetés. Erre a koncertre nagyon készülünk, hiszen egy ekkora zenekarral együtt játszani hatalmas élmény lesz.

K: A munkásságotok igazán lenyűgöző, annyi cd-t adtatok ki, ami más zenekarok esetében egy komplett életművet is kitenne...

B: Ugye? Így van ez, ha főállásban gyártja valaki a zenét. (nevet)

K: OK. De ez tényleg sok zene. Vannak azért olyan dalok, amelyekről már a készítéskor úgy érzitek, hogy ez igazán jól sikerült?

B: Persze, ezt lehet érezni.

M: Gyakorlatilag majd 15 év terméséből válogattuk össze azt a 16 dalt, amit most már 1 éve játszunk a koncerteken, és ezek képezik a nyári turné anyagát is. A filharmóniai koncert gerincét is ezek adják, persze itt lesznek instrumentálisabb darabok is. Érdekes egyébként ez, mert a sokféle és folyamatosan változó és fejlődő stílusunk ellenére a 16 dal között van egész korai szerzeményünk is, amely most tökéletesen beleillik az általunk Cold Rock néven nevezett műfajunkba. Ez az elnevezés persze nem valami hivatalos skatulya, inkább egy bennünk lévő érzést mutat, de kétségtelen, hogy hangszerelésben és előadásban is igyekszünk újat hozni, például több dúr akkordot használunk. Ez persze megint csak nem a gyors sikert szolgálja, a zenénket bizony előbb meg kell szokja, és csak utána megszeresse a közönség.

K: Kicsit udvariatlan kérdés, de van erre időtök? Nyilván meg kell éljetek valamiből...

B: Sok segítőkész, jó barátunk van...

M: Jó a kérdés, érezzük ezt mi is. Én 37 éves vagyok, idestova huszon-egynéhány éve zenélek, és bizony napról-napra élünk. Viszont mégis azt látjuk, volt értelme az eltelt időnek, pontosabban nem lehetett ezt megkerülni. Az a zene, amit most játszunk, ennyi idő alatt ért meg. Évekig tartott például, amíg a bluest sikerült kiirtanunk a dalainkból, ugyanis az általunk elképzelt Cold Rock stílusba ez nem fér bele, miközben nyilvánvaló, hogy a rock alapja maga a blues. Mi viszont mindig is saját zenét akartunk, ami lehetőleg nem építkezik korábbi tradíciókból. Nyilván lehetne jobban élni, sokkal, de általában mégis inkább gazdagnak érzem magam, mert sosem csináltam olyat, amit nem akartam. Ennek ez az ára. Az pedig egyáltalán nem baj, ha csak kevesebben ismernek, viszont olyanok, aki értik is a zenénket.

K: Köszönöm, a beszélgetést.

Gondolom, a fentiek alapján már érthető a poszt címválasztása. Valóban egyfajta, talán a klasszikus hippikére emlékeztető életfelfogással bírnak és főképp egy arra hasonlító életmódot élnek. (Amikor ezt nekik mondtam, Baba jelezte is, hogy érti mire gondolok, bár maga a hippi mozgalom azért távol áll tőlük.)

Bevallom, én egy kicsit irigykedek rájuk. Az interjú óta többször is találkoztam Monyoékkal, beszélgettünk sokat, és igazából egyre inkább megértem, miért is választották azt az utat, amin járnak. Ugyanakkor azért azt gondolom, itt lenne az ideje, hogy tényleg többen ismerjék meg a dalaikat, reméljük a klubkoncertek szezonjának indulásakor, ősszel egyre többet olvashatjuk nevüket a plakátokon. A poszt mellékletének természetesen a legfrissebb válogatást választottam, ez ugyan még nem jelent meg fizikai hanghordozón, de a rajta összegyűjtött dalok jól mutatják, mi is az az irány, amit végül is választottak.

Azért még ide linkelek egy korábbi, 2013-as videót is, ez a Uuu című dalhoz készült. Nekem bizony bejön ez is: